Salgótarjáni diákok marihuánás cigi elszívására kényszerítették egyik társukat, aki rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, ekkor derült ki, hogy nem önszántából drogozott. Az ügyben a rendőrség nyomoz – szól a hír.
Túl sokszor találkozunk manapság a kényszerítéssel, hol nyíltan, hol burkoltan. Régebben a börtönökből szivárogtak hasonló hírek, ma egyre gyakrabban iskolákból. A címlapokra csak a legdurvább, törvénybe ütköző esetek kerülnek, a mindennapi erőszak nem kerül reflektorfénybe, pedig létezik és burjánzik. Az iskola nehezen tud mit kezdeni a jelenséggel. Székesfehérváron például nemrég a rendőrség segítségért folyamodott az egyik szakközépiskola igazgatója. Tényleg a karhatalom lenne a megoldás? Nem valószínű.
A közösségbeli szerepeket sokszor nem magunk választjuk, ránk ragad, és rajtunk marad, akkor is, ha kényelmetlen, ha szabadulnánk tőle. A bohóc, a nehézfiú, a stréber nem vidám szerep, ahogy a lúzer, a csóró, a béna, a ribanc vagy a köcsög sem – hogy csak néhányat említsünk a mai iskolai közösségekben kiosztott és sokszor kényszerből viselt titulusokból.
Mitől lesz valaki menő egy osztályban? Egyre kevésbé attól, ha jól tanul, a jó cuccok, a bevállalós természet könnyebben menővé tesz bárkit, akihez aztán csapódnak néhányan, általában olyanok, akik maguktól képtelenek lennének jó (értsd: biztonságos) pozíciót elérni. Négyen-öten aztán erősebbek mindenkinél… És ez nem csak Salgótarjánban van így, hanem egyre több iskolában, legfeljebb a csíny, hecc, piszkálás súlya más, de ettől még nem hunyhatunk szemet felette. Minket nem kényszerít semmi arra, hogy homokba dugjuk a fejünket. Vagy mégis?
