A nevelési tanácsadókba, pszichológiai rendelésekre már tanévkezdés után néhány héttel érkeznek problémás gyerekek, akiket a beküldők elvárásai szerint a szakembereknek betegeknek kellene nyilvánítaniuk. A megdöbbentő felvetés egy szülőknek szóló előadáson hangzott el.
Manapság a hiperaktivitás és az autisztikus hajlam a „divatos” hívó szó, pedig a szakemberek szerint senkinek se jó, ha a betegség dimenziójába tolnak el olyan problémákat, amelyek nem oda valók.
Vajon akkor miért ez a nyomás az iskola és a szülők részéről? – adódik a kérdés. Azért, mert a betegstátusz egyfajta felmentést ad a gyereknek, az iskolának és a szülőnek is. Ám ez nem csak fals megközelítés, káros is: a beteggé nyilvánítás nem megoldás a problémára, ellenkezőleg, beszűkíti az egyébként egészséges gyerek személyiségfejlődését.
Mindennek hátterében többek között az áll, hogy mostanában zavar érzékelhető az intézmény és a család közötti párbeszédben. Sokszor úgy tűnik, a szülők félnek a találkozástól, azt hiszik, nem partneri beszélgetésre, hanem raportra hívják őket, amikor egy gyerekkel probléma adódik. Olyan, mintha hierarchiaharc lenne az iskola és a család között, ahelyett, hogy az elfogadás és a megértés vezérelné a párbeszédet. Az iskolában az érdemjegyek mellett sokszor elsikkad a gyerek személyisége, a szülők pedig, akik saját gondjaik miatt egyre frusztráltabbak, s nem tudják kezelni saját indulataikat sem, rossz mintát mutatnak a gyerekeiknek. Mindennek eredménye, hogy konfliktus alakul ki az intézmény és a család között, aminek a gyerek a vesztese.
Mindez nagyobb eséllyel kikerülhető, ha „elég jó” a szülő-gyerek kapcsolat. Az „elég jó” kapcsolatot születéstől kezdve kell kialakítani, építeni és óvni, a gyerekkel együtt végigjárni-botladozni a felnőtté válás nehéz útját, amely tele van szépséggel, izgalommal és konfliktusokkal. A megoldás tehát a szerető, odafigyelő, a hagyományos szerepek szerint felépülő család.
