kamaszgyerekem

Kedvem lenne ezt ordítani a rajztanár fülébe, mert nem látom a kreativitást, az alkotás örömét és szabadságát legkisebb fiam hazaküldött munkáin. 

Már vagy két nagy doboznyi rajz, ragasztás, préselt és festett levél gyűlt össze otthon. Tizenegynéhány év termése. Mindhárom gyerek minden munkáját gondosan őrzöm. Milyen jó is nézegetni, honnan hová fejlődtek, amikor a menetrend szerinti éves lakásátrendezéskor újra és újra a kezembe kerülnek. Felbőszít, hogy most csak a rajztanár akaratát látom viszont. Nem tudom hová tenni ezeket a képeket. Nem fizikailag, agyilag.

Először lépre megyek, mert messziről látom meg az üstben mérget kavargató boszorkányt. – De jó! – ez az önkéntelen reakcióm, de miközben odaérek, férjem már kiabálja konyhából, hogy az nem az, aminek látszik!

– Miért?  – kérdezem, de már én is látom… egy nyomtatott rajzot kellett kiszínezni, itt-ott kiegészíteni. Gyorsan átpörgetem a többit is. Idén rajzórán erre futotta. Egész évben előre megrajzolt Hundertwasser-házat, szecessziós mintát, pontozással vezetett google-feliratot és hasonlókat kellett színezniük a gyerekeknek.

Hol a fantázia? Az önálló képalkotás? A kreativitás? Az nem lehet, hogy ilyen egyszerűen kitörölhetik a tanmenetből!

A tizenöt éves már sok mindent tud: olvas (a neten sebesen szörföl), ír (smst mindenképpen, és chatel sokat), számol (azt, hogy hány élete van még hátra, feltétlenül), tájékozott a legújabb kütyük terén (androidos mobil nélkül nem is lehet létezni), ismeri a menő helyeket, zenéket, filmeket és cuccokat. Sok mindent már kipróbált: az alkoholt, a szexet, a cigarettát, a drogot, a magányt, a kirekesztettséget. Vajon ennyi tudás mire elég?

Dosztojevszkijt még biztosan nem olvasott, és hátravolna még a rendszertan, a 20. század történelme, a magasabb matematika, a szerves kémia, az általános természetföldrajz és gazdaságtan, aztán az összefüggések felfedezése, esetleg egy szakma fortélyainak az elsajátítása és egy-két nyelv megtanulása legalább konyhaszinten.

Ki gondolja komolyan, hogy félig gyerekeket elengedhetünk a semmibe? Mihez kezdenek, és mihez kezdenek velük a felnőttek, akik maguk életfogytig tanulnak, hogy felszínen maradjanak, vagy megőrizzék nehezen megszerzett munkájukat? Vajon miért jó, ha a jövő generációjának egy része a szakadék széléről annak mélyére kerül?

Salgótarjáni diákok marihuánás cigi elszívására kényszerítették egyik társukat, aki rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, ekkor derült ki, hogy nem önszántából drogozott. Az ügyben a rendőrség nyomoz – szól a hír. 

Túl sokszor találkozunk manapság a kényszerítéssel, hol nyíltan, hol burkoltan. Régebben a börtönökből szivárogtak hasonló hírek, ma egyre gyakrabban iskolákból. A címlapokra csak a legdurvább, törvénybe ütköző esetek kerülnek, a mindennapi erőszak nem kerül reflektorfénybe, pedig létezik és burjánzik. Az iskola nehezen tud mit kezdeni a jelenséggel. Székesfehérváron például nemrég a rendőrség segítségért folyamodott az egyik szakközépiskola igazgatója. Tényleg a karhatalom lenne a megoldás? Nem valószínű.

A közösségbeli szerepeket sokszor nem magunk választjuk, ránk ragad, és rajtunk marad, akkor is, ha kényelmetlen, ha szabadulnánk tőle. A bohóc, a nehézfiú, a stréber nem vidám szerep, ahogy a lúzer, a csóró, a béna, a ribanc vagy a köcsög sem – hogy csak néhányat említsünk a mai iskolai közösségekben kiosztott és sokszor kényszerből viselt titulusokból.

Mitől lesz valaki menő egy osztályban? Egyre kevésbé attól, ha jól tanul, a jó cuccok, a bevállalós természet könnyebben menővé tesz bárkit, akihez aztán csapódnak néhányan, általában olyanok, akik maguktól képtelenek lennének jó (értsd: biztonságos) pozíciót elérni. Négyen-öten aztán erősebbek mindenkinél… És ez nem csak Salgótarjánban van így, hanem egyre több iskolában, legfeljebb a csíny, hecc, piszkálás súlya más, de ettől még nem hunyhatunk szemet felette. Minket nem kényszerít semmi arra, hogy homokba dugjuk a fejünket. Vagy mégis?

Ma elmondom, ma elmondom, ma elmondom. Hazamegyek, anyu kérdezi, mi volt az iskolában. Semmi – felelem. Mégsem mondom el – olvasom fiam lájkjai között. Vicces, szinte látom, ahogy az illető tyúklépésben megy hazafelé, hogy minél később kelljen elmondania…mit is? Valami oka van, hogy ma ez a kedvenc. Ez üzenet, villan át az agyamon, a biztonság kedvéért belenézek az elektronikus naplóba. Nincs új bejegyzés – aznap.

Két nappal később a szokásos sommás választ kapom a rutinkérdésre, igaz, kicsit bizonytalanul hangzik az a semmi. Félévzáráshoz közeledve belenézek megint az elektronikus naplóba, hogy lássam, minden rendben van-e. Biológiából a legfrissebb beírás: szö. Mi ez? Intőt kap, mert rendet bontott órán. Szóval ez nyomja két napja lelkét.

Oké, jó, rendben, igen jó, oké igen, jó, oké, na igen, értem, rendben… és már fél lábbal a másik szobában van, miközben én még mindig nyomom a sódert. Ismerős szitu? 

A téma súlyától függ, hogy reagálok, ha komoly dolgokról tartok székfoglaló előadást, két levegővétel közé valami ilyesmit szúrok be: – Nem veszed észre, hogy hozzád beszélek? Micsoda bunkóság, hogy közben kimész?! Ilyenkor megtörten lerogy, és bár az egyik fülén be, a másikon ki, azért becsülettel végighallgat. Ha jó kedvemben talál, viccesen terelem vissza magamhoz, de mi tagadás, akkor sem ússza meg olyan hamar, mint szerette volna. 

Bosszant, hogy a magamban olyan szépen felépített szónoklat egyáltalán nem érdekli, a lényeget hamar kiszűri: rendet kell rakni a szobában, nem beszélhet így az öccsével, szuper, hogy megdicsérték az iskolában, holnap el kell mennie a nagyszüleihez… stb.

Ha túllépem az öt percet, elvesztem, szinte látom, ahogy folynak lefelé a fején a szavaim. – Oké, jó, rendben, igen jó, oké igen, jó, oké, na igen, értem, rendben, anyu – ismételgeti, és ha végre a mondókám végére érek, villámgyorsan távozik. Én meg ott maradok a kételyeimmel. Vajon megértette? Eljutott egyáltalán az agyáig, amit mondtam? Valami biztosan eljutott, ha már annyiszor mondta, hogy oké, jó, rendben.

Nyolcszáz forint nem sok egy egész estés buliért, ennyit még egy tini is simán kifizet a zsebpénzéből. Ha jól belegondolunk, egy mozijegy is többe kerül ennél, és ott csak másfél-két órára szól az élmény, de bármilyen szórakozási lehetőségért jóval többet kell fizetni ennél. Persze, hogy tologanak a fiatalok. 

A kínálat megteremtetette a keresletet. Meg a divatot, amivel sodródni kell: aki nem jár partira, nem számít, leírják. Aki nem merül el az alkoholmámorban, nem szív be egy kicsit legalább egyszer, nem merészkedik a tudatmódosítók határain túlra, lúzer. És nincs megállás, akinek nem a legújabb mobilja, zenelejátszója van, aki nem elég cool cuccokban jár, gyík. 

Ezzel kell szembemennünk nekünk, szülőknek, és megérteni a gyerekünkkel, hogy ez csak a dolgok egyik olvasata, hogy nem ezek a boldogság forrásai, és legfőképpen nem ezek az emberi értékmérők, hogy lehet máshogy is élni, hogy nem kell olyannak lenni, mint a többi, hogy veszélyes belemenni az éjszakába tizenévesen – nem könnyű, de akinek gyereke van, annak kötelessége beszélgetni vele erről, százszor, ezerszer. 

A szombat esti tragédiáról rengeteg fotó, videó kering az interneten, mindegyiken látszik, hogy tizenévesek voltak azon a bulin, és nem csak azon. Tessék elmenni egy-egy koncertre, ne adj isten partira! Megdöbbentő élmény látni a sokszor magukból teljesen kivetkőzött gyerekeket, akik a boltban vett piától lerészegedve mennek be a bulira, mert tudják, hogy bent nem szolgálják ki őket. 14-16 évesek mit keresnek ilyen helyeken? Hogy ma minden előbb történik, mint húsz éve? Valóban, de ez vajon kinek a felelőssége? És ezt el kell fogadnunk, nekünk felnőtteknek, akik tudjuk, hogy miért nem jó kamaszként mindenen túl lenni?  Nem, nem fogadhatjuk el, nem adhatjuk fel, mert elég, ha egyszer megtörténik a baj.

Hátizsákja a földön, az orrára borulva, kabátja az ágyra vágva, cipője kétfelé rúgva a szoba közepén, sálja az asztalról lóg, le az íróasztalszék görgője alá, sapkája félig a falhoz kenve, félig fennakadva a ceruzákon, ő az ágyon elnyúlva valami furcsa kitekeredetett pózban, fülében fülhallgató. Ezért nem hallja, hogy már harmadszor kiáltok neki, jöhet ebédelni. Ahogy berontok és némi ingerültséggel a hangomban, szólok, hogy tálalva, jöjjön már, orra alatt morogva, mint egy lassított felvétel, úgy kászálódik fel. Kifelé majdnem elbotlik a cipőjében, halk káromkodás kíséretében arrébb rúgja. Nem bírom ki, hogy ne ripakodjak rá… ennyi elég is, hogy kirobbanjon a harc köztünk. Ő visszaszól, én is, egyre emeltebb hangon folytatjuk a vitát. Istenem, már megint! Pedig megfogadtam, hogy nem leszek ideges, hogy nem kiabálok, hogy megpróbálom szép szóval.

Aztán asztalhoz ülünk, együtt ebédelünk. Gyorsan, némán lapátoljuk az ételt. Ki kell húzni mielőbb ezt a tüskét, hiába vár a munka, és hiába ül gondolatban ő is a gépénél már a következő cselen merengve, kedvenc játéka virtuális világba merülve. Kizökkenti, amikor megkérdem, mi volt ma a suliban. Elnyom egy gyors semmit, és már suhanna a kisszoba felé. Nem hagyom, elkezdem mesélni, hogy képzelje, ma jött az első szöveg az új helyről, és hogy közepesen sok dolgom volt vele, de könnyen ment, mert érdekes a téma.

– Miről szólt?  – kérdezi. Tudtam, hogy bejön, ha előbb én mesélek. Néhány perc múlva már az aznapi kémiakísérletnél tartunk, aztán sorra vesszük a többi órát is. Kiderül, a magnéziumos kísérleten kívül unalmas volt a nap, és hogy tanítás után még ott maradtak focizni az udvaron. Aztán megölel. – Anya, ne haragudj az előbbiért, de olyan rossz, amikor kiabálsz. Nem csináltam semmit.

– Hát épp ez az – gondolom párásodó szemmel – , hogy nem csináltál semmit, csak megint szanaszét hánytad a holmidat és néztél a semmibe. De hallgatok, megsimogatom, és magamhoz szorítom, aztán gyengéden a szobája felé irányítom, hogy pihenjen egy kicsit, mielőtt nekiállna tanulni és elpakolni.

A nevelési tanácsadókba, pszichológiai rendelésekre már tanévkezdés után néhány héttel érkeznek problémás gyerekek, akiket a beküldők elvárásai szerint a szakembereknek betegeknek kellene nyilvánítaniuk. A megdöbbentő felvetés egy szülőknek szóló előadáson hangzott el.

Manapság a hiperaktivitás és az autisztikus hajlam a „divatos” hívó szó, pedig a szakemberek szerint senkinek se jó, ha a betegség dimenziójába tolnak el olyan problémákat, amelyek nem oda valók.

Vajon akkor miért ez a nyomás az iskola és a szülők részéről? – adódik a kérdés. Azért, mert a betegstátusz egyfajta felmentést ad a gyereknek, az iskolának és a szülőnek is. Ám ez nem csak fals megközelítés, káros is: a beteggé nyilvánítás nem megoldás a problémára, ellenkezőleg, beszűkíti az egyébként egészséges gyerek személyiségfejlődését.

Mindennek hátterében többek között az áll, hogy mostanában zavar érzékelhető az intézmény és a család közötti párbeszédben. Sokszor úgy tűnik, a szülők félnek a találkozástól, azt hiszik, nem partneri beszélgetésre, hanem raportra hívják őket, amikor egy gyerekkel probléma adódik. Olyan, mintha hierarchiaharc lenne az iskola és a család között, ahelyett, hogy az elfogadás és a megértés vezérelné a párbeszédet. Az iskolában az érdemjegyek mellett sokszor elsikkad a gyerek személyisége, a szülők pedig, akik saját gondjaik miatt egyre frusztráltabbak, s nem tudják kezelni saját indulataikat sem, rossz mintát mutatnak a gyerekeiknek. Mindennek eredménye, hogy konfliktus alakul ki az intézmény és a család között, aminek a gyerek a vesztese. 

Mindez nagyobb eséllyel kikerülhető, ha „elég jó” a szülő-gyerek kapcsolat. Az „elég jó” kapcsolatot születéstől kezdve kell kialakítani, építeni és óvni, a gyerekkel együtt végigjárni-botladozni a felnőtté válás nehéz útját, amely tele van szépséggel, izgalommal és konfliktusokkal. A megoldás tehát a szerető, odafigyelő, a hagyományos szerepek szerint felépülő család.

Tényleg válság van. Az iskolában is. A tanárnő ajándékot követel a diákjaitól. Jobb lesz, ha összekapják magukat, különben leshetnek: utolsó órán is vérengzés lesz csengettyűszó és békés mézeskalácsozgatás helyett.

A minap az elitgimnázium egyik osztályfőnöke osztályfőnöki órán az ünnep jegyében lehordta diákjait, hogy milyen bunkóság, ha nem adnak ajándékot a tanáraiknak karácsonyra. Miheztartás végett emlékeztette őket, ilyen hozzáállással érthetetlen, hogyan várhatják el, hogy az utolsó órán ne legyen tanulás vagy számonkérés. Vegyék tudomásul, ő nem akar szégyenkezni a tanáriban, amikor a kollégái mutogatják, hogy melyik osztálytól mit kaptak – zárta magvas mondandóját. Felajánlotta még, segít az ötletelésben, ha csak ez lenne a baj.

Most főhet a fejünk, hogy mivel engesztelhetnénk ki az elégedetlenkedő tanárokat, akik a mi osztályunkat csak bunkókként emlegetik a tanáriban. 

Amúgy a bunkó osztály tavaly meglepetés búcsúbulit szervezett a szülési szabadságra távozó osztályfőnöküknek, saját készítésű tortával és ajándékkal, tisztességgel elköszöntek a kifutó tárgyakat tanító tanároktól, és a karácsonyt sem szokták elfelejteni. A figyelmességet persze ki kell érdemelni, lehet követelni is, csak akkor oda a lényeg.