Oké, jó, rendben, igen jó, oké igen, jó, oké, na igen, értem, rendben… és már fél lábbal a másik szobában van, miközben én még mindig nyomom a sódert. Ismerős szitu?
A téma súlyától függ, hogy reagálok, ha komoly dolgokról tartok székfoglaló előadást, két levegővétel közé valami ilyesmit szúrok be: – Nem veszed észre, hogy hozzád beszélek? Micsoda bunkóság, hogy közben kimész?! Ilyenkor megtörten lerogy, és bár az egyik fülén be, a másikon ki, azért becsülettel végighallgat. Ha jó kedvemben talál, viccesen terelem vissza magamhoz, de mi tagadás, akkor sem ússza meg olyan hamar, mint szerette volna.
Bosszant, hogy a magamban olyan szépen felépített szónoklat egyáltalán nem érdekli, a lényeget hamar kiszűri: rendet kell rakni a szobában, nem beszélhet így az öccsével, szuper, hogy megdicsérték az iskolában, holnap el kell mennie a nagyszüleihez… stb.
Ha túllépem az öt percet, elvesztem, szinte látom, ahogy folynak lefelé a fején a szavaim. – Oké, jó, rendben, igen jó, oké igen, jó, oké, na igen, értem, rendben, anyu – ismételgeti, és ha végre a mondókám végére érek, villámgyorsan távozik. Én meg ott maradok a kételyeimmel. Vajon megértette? Eljutott egyáltalán az agyáig, amit mondtam? Valami biztosan eljutott, ha már annyiszor mondta, hogy oké, jó, rendben.
